„Több PhD hallgatóm is van, ami természetes, hiszen ez egy tudományos intézmény, én pedig az életemet arra tettem föl, hogy értéket teremtsek a saját területemen, vagy ott, ahol éppen kell” – vallja dr. Varga Gábor egyetemi tanár, aki nemrég Szent-Györgyi Albert-díjat vehetett át a Magyar Felsőoktatás Napján. A Kulturális és Innovációs Minisztérium díjára, ami a felsőoktatás területén végzett kiemelkedő oktatási, kutatási és nevelési munkát, illetve az iskolateremtő, nemzetközi szinten is elismert tevékenységet ismeri el, a Semmelweis Egyetem Fogorvostudományi Karának Kari Tanácsa és az Egyetem Szenátusa terjesztette fel a professzort.

Varga Gábor okleveles biológusként szerezte diplomáját az ELTÉ-n, majd az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében helyezkedett el. Miután átcsábították a Semmelweis Egyetem Fogorvostudományi Karára, csaknem 20 évig vezette annak Orálbiológiai Tanszékét. Tisztségéről 2021-ben, 65 éves korában köszönt le, de nem szakadt el sem az oktatástól, sem a kutatástól, sőt. A Transzlációs Medicina Központ operatív igazgatója lett, ma is ő foglalkozik az egyetemi oktatást érintő ügyekkel. Pályakezdőként saját bőrén is megtapasztalta, hogy a fiatalok támogatása, lehetőséghez juttatása mennyire fontos a tudomány világában. Amikor frissdiplomásként oda került, Vizi. E. Szilveszter volt a KOKI igazgatója, aki soha nem volt a közvetlen főnöke, mégis úgy érzi, sokat köszönhet neki. „Sok témán dolgoztunk együtt, mindig nagyon támogató volt. A KOKI már abban az időben úgy működött, mint a nyugati, angolszász típusú intézetek, pályázni kellett, teljesítményorientált volt, folyamatosak voltak az auditok. Ugyanakkor a fiatalok is kaptak lehetőséget, én például már ’83-ban kimehettem Amerikába három, majd négy hónapra, mindössze 27 évesen. Kint a saját területem egyik legjobb kutatójával dolgozhattam együtt. Később együttműködtünk olyan olasz, angol, lengyel és német kutatókkal, akik az adott területeknek a legjobbjai voltak” – mondja.

Út a KOKI-ból

A Semmelweis Egyetem felé az terelte Varga professzort, hogy a 90-es évek elején találkozott Zelles Tivadar professzorral, aki a Fogorvosi Kar prominens vezetője volt, és amellett az Orálbiológiai Tanszék igazgatója. Ő volt az, aki ebbe az irányba csábította őt. „Ez a tudományág a szájüreggel foglalkozik, az összeköttetést jelenti a fogorvosi tárgyak és az alaptudományi tárgyak között. Én azért kerültem képbe, mert a szájüreg az emésztőtraktus legelső szakasza, annak integráns része, én pedig 1980 óta egy olyan kutatócsoportnak voltam a tagja, majd vezetője, amely a hasnyálmiriggyel foglalkozott. Egészen 2002-ig ez volt a fő kutatási irányom, Zelles professzor pedig a nyálmirigyekkel foglalkozott. Korábban a nyálmirigyekkel és a hasnyálmiriggyel folytatott párhuzamos kutatásokért két Nobel-díjat is adtak. Az egyiket a modern kísérletes élettani kutatások megalapítója, Pavlov vehette át, a másikat George Palade, sejtbiológus. Régóta tudjuk, hogy a nyálmirigy és a hasnyálmirigy működése hasonlóan modellezhető, a különbözőségekből pedig ugyanúgy tudunk tanulni, mint a hasonlóságokból. Emiatt van máig számos olyan kutatócsoport, amely ezt a két mirigyet párhuzamosan kutatja. Ebből adódott az én egyetemi kapcsolatom, majd együttműködésem is, ami oktatási szempontból alkalmi óraadásokkal, speciális kurzusokkal indult.”

Az egyetemi fogorvosok közül már abban az időszakban eljutottak sokan a kandidátusi fokozatig, ez elvárás is volt, de azután a többség felhagyott a tudományos kutatással. „Zelles professzor ezen változtatni akart, az volt az álma, hogy a Semmelweis Egyetemet nemzetközi szinten is beviszi a legjobbak közé. Ehhez olyan kutatók kellenek, akiknek van kapcsolatrendszere, tudása és szervezőképessége, ő pedig meglátta ezt bennem. A beszélgetést ’91-ben kezdtük meg, majd haladtunk előre. A kandidátusi fokozatot ’92-ben szereztem meg, akkor kezdtem el rendszeresen oktatni az egyetemen. Aztán ’98-ban habilitáltam, 2001-ben elnyertem az MTA doktora címet. A graduális oktatás 2002-ben szakadt rám szó szerinti – de pozitív – értelemben, amikor kineveztek tanszékvezetőnek.”

Oktató és kutató

Varga professzor az orálbiológia és a kórélettan tárgyakat nem csak oktatta, hanem szervezte is a fogorvos hallgatóknak, bekapcsolódott a PhD képzésbe is, ami 1995 körül indult az egyetemen. Akkor álltak át a kandidatúráról az angolszász rendszerre, amiben eleinte nem volt túl nagy tapasztalatuk, de neki már a kezdetektől volt egy-két hallgatója, mellette kutatási, kutatásszervezési tapasztalata is. „A PhD programot Fazekas Árpád professzorral dolgoztuk ki és indítottuk be. Ő már abban az időben masszívan foglalkozott alaptudománnyal, és közben nagyon elismert klinikus is volt. Rám végig érvényes volt, amit a transzlációs medicinán mondunk: tanítva tanultam. Azért merem ezt kimondani, mert előttem járó nagy orvosprofesszorok is kimondták már. Mert nyilván megvan a tankönyvi ismeretünk, de a mélységi tudáshoz nagyon jó, ha oktatunk is. Akkor látjuk meg a tudomány igazi mélységét, összetettségét.” A professzor a szakmai kapcsolatokat mindig fontosnak tartotta, nagy büszkesége, hogy 2007-ben és 2009-ben – amikor még nem adatott meg az önálló OTDK-szekció lehetősége – külön konferenciát szervezett a négy hazai fogorvosi karnak. Sok olyan PhD hallgatója és posztdoktora is volt, akik ma már egyetemi oktatók, vezetők, nemzetközi szinten is elismert professzorok. Mint mondja, ez fantasztikus érzés.

Bár Varga Gábor csak tanszékvezetői leköszönése után, 2021-ben vállalt operatív igazgatói tisztséget az akkor létrehozott Transzlációs Medicina Központban, a tudományággal való kapcsolata sokkal régebbre datálódik. „Az ilyen kutatások a KOKI-s időkben kezdődtek, amikor a hasnyálmiriggyel foglalkoztam. Együttműködtünk a Manchesteri Egyetemmel, aminek köszönhetően egy korszerű labort tudtunk felépíteni, már az ezredfordulón remek publikációink jeleltek meg. Volt egy másik angol-magyar kutatócsoport, ami a Newcastle Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem együttműködéséből nőtt ki, és amiben Hegyi Péter professzor ért el hatalmas sikereket. Voltak olyan technológiák, elsősorban molekuláris módszerek, amelyek Szegeden akkoriban nem voltak elérhetők, a KOKI-ban viszont igen, így a vizsgálatokba mi is bedolgoztunk. Megjelent néhány közös közleményünk, de nem dolgoztunk folyamatosan együtt, én maradtam az alaptudománynál, Hegyi Péter pedig egyre inkább a transzlációs kérdések felé fordult. Időnként persze találkoztunk, mert én az orálbiológiai kutatások mellett valamilyen szinten maradtam a hasnyálmirigynél is, így hazai és külföldi tudományos rendezvényeken rendszeresen beszélgettünk, a nyitottság és a bizalom megmaradt bennünk egymás irányába.”

Kellenek a hálózatok

A kapcsolat azt követően lett szorosabb, hogy Hegyi Péter Szegedről átment a Pécsi Tudományegyetemre, és ott létrehozta a Transzlációs Medicina Intézetet. Megindultak a klinikai kutatások, készülni kezdtek a metaanalízisek, az oktatás pedig arra épült, hogy a munkába a hallgatók is bekapcsolódnak. „Az intézet a lehetőséget külsősöknek is meghirdette, 2017-ben pedig elnyertünk egy EFOP-pályázatot, ami lehetővé tette egy tematikus, egyetemek között működő kutatási hálózat létrehozását. A pályázat pécsi vezetője Hegyi Péter lett, a szegedi vonalat Rakonczay Zoltán vitte, a Semmelweis Egyetem kisebb kontingensét pedig én. A transzlációs munkába először az egyik PhD hallgatómat kapcsoltam be, aztán többet is, de nekik már más témavezetőik is voltak. Az együttműködés nagyon sikeres volt, kiépült egy remek hálózat. Emiatt amikor Hegyi Péter 2021-ben átjött a Semmelweis Egyetemre, karunkról már az első évben 11 hallgató kezdte meg a kutatói munkát a transzlációs medicina keretei között, és hasonló létszámmal indultunk a következő évben is. Idén újabb 20 fővel jelent meg a Fogorvostudományi Kar, ami hatalmas szám. A résztvevők többsége klinikai rezidens vagy szakorvos, mindannyian olyan szakemberek, akik a transzlációs medicinán tanultakat masszívan alkalmazni tudják majd a napi munkájukban. Amikor 2017-ben elindultunk, ebből még mit sem sejtettünk” – mondja a professzor.

Varga professzor a pályája során elért sikerekért nem csak az ehhez a lehetőségeket megadó egyetemi vezetőknek, illetve a kutató- és oktatótársaknak hálás, hanem a feleségének is. „Régen ez nem volt bennem ennyire tudatos, de az, hogy szakmailag ennyire teljes életet élhettem és sikereket értem el, sok áldozattal járt a részéről. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Ő bölcsész, és a saját területén ő is PhD fokozatot szerzett, de csak azt követően, hogy a legkisebb gyerekünk 12 éves lett, és sok tekintetben önállóvá vált. Négy gyerekünk született és már öt unokánk is van, őértük is hálás a szívem.”

(Szabó Emese)